Anita Scythe
Álmodott estéken
Hajadba túr a kéj öt ujja,
Megcibál, rángat, magára húz,
Búgó hangon báj-dalát fújja,
Vasbilincset selyemporrá zúz.
Bőrödbe marnak szép körmei,
Érzékeid véresre hasítják,
Titkait ha végre felfedi,
Mellkasod sóhajok szakítják.
Ereidben gőzölög a vér,
Cukros-mézes vágyat ajka szül,
Lüktetése húsodig elér,
Izmaidban hévvel megfeszül.
Meztelen testébe öltöztet,
Lehelete borzolja pihéid,
Elpárásítja tekinteted,
Ő csókolja szádba igéid.
Émelygő, álmodott estéken
Ágyadba ezt a kéjt Én hozom,
S mint repedést száradt festéken,
Bőrödbe karcolva otthagyom.
Anita Scythe
Út
Elindultam az úton.
Kicsit tán egyedül,
Mint mikor éj csendjébe
Lágy szellő hegedül.
És mosolyogtam a napra,
Csillagos könnyem hullott éjjel,
Akár maró kínnal vertek,
Akár elemésztő kéjjel.
És hiába csapódott hozzám
Percnyi időkre egy-egy társ,
Viharos estéken mégis
Magányt talált a villámlás.
És hosszú utak után most
A te mosolyoddal ébredek,
Erős vállad a támaszom,
S ha tudlak, én is védelek.
És látom már végét az útnak,
S te, ki mellém szegődtél, édesem,
Hozzám tartozol, mint mához a holnap,
Mint testhez a szív; lüktetve!
Anita Scythe
Úgy vagyok, hogy nem vagyok
Borízű, savanyú hajnalok,
Amikor fáradt színű Nap ragyog,
Mikor úgy vagyok, hogy nem vagyok;
Ma majd élek-e vagy meghalok.
Bársonyízű, puha reggelek,
Álomporos szemmel ébredek,
Ha nem fáj már a lelkem, felkelek,
A harmattal elillanok, megyek.
Vérízű, festékes alkonyok,
Felhők alján narancs ecsetnyomok.
Hosszúra nyúlt árnyék nyikorog,
Mellem alatt beteg szív dobog.
Tintaízű, lámpás éjjelek,
Régtől halott csillagfény-jelek.
Sötét semmi, téged féljelek?
Nálad rosszabb rémet ismerek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
