Ábrányi Emil

Féltett boldogság

Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajkamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör...
Szegények, ennyi boldogságot látva,
Önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
Hogy társamul téged adott az ég!

A sors irígy a boldogokra,
Gyötörni őket lesbe áll,
S én üdvömet féltőbben óvom
Mint gyönge fészkét a madár.
Nem! Mitse vallok! Szótlan hordja titkát,
Hallgatva őrzi kincsét e kebel.
Olyan a lelkem, mint a tenger árja:
Legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!


- 1883. -
 

Ábrányi Emil

TE KIS VIRÁG...

Te kis virág, kit ő tépett le nékem,
Már haldokolsz s leejted szirmodat.
Halálodat siettetem - bocsáss meg!
Mert csókjaimmal hervasztottalak!

De bár hervadt, nem doblak el magamtól,
Nem hagylak durván eltaposni, nem!
Jer, halj meg ott, ahol szerelmét őrzöm,
Oltárra teszlek -: halj meg szívemen!


- 1881. -

Ábrányi Emil

Veled örökké...

Veled örökké! Ó mi szép,
Mily édes lesz az élet!
E nagy világban, kedvesem,
Együtt bolyongni véled!

A vándort csillag vezeti,
Mosolygó szemed engem.
Felhő takarhat csillagot,
De a te szemedet nem!

E tiszta ég el nem borúl,
Meg nem törik sugára,
Csak néha ejt szent harmatot
A mások bánatára.

Pacsirta-hangod dallama
Ébreszt föl kora reggel, -
És éjjel, mint a csalogány,
Elringatsz énekeddel.

Megyünk ki a mezőre és
Apró virágit szedjük...
S mindazt, mi gőg és hiuság,
Szivünkből kinevetjük.

De hogyha jő egy védtelen,
Az vendég lesz minálunk.
Enyhítni szomját, üdítő
Forrás-vizet kinálunk.

Járunk-kelünk a földön át
Mint két eltévedt gyermek,
Míg értünk küldött angyalok
Végtére majd föllelnek.

Akkor, szerelmem, elmegyünk
A kedves angyalokkal,
Egy földön kezdett, végtelen,
Örökbe játszó csókkal!

Ábrányi Emil

Szivem lázongott...

Szivem lázongott, mint a tenger,
Szélvészes éjen át,
És partjait szakgatta, törte,
És tépte önmagát.

Eszméim, mint nyögő sirályok
Bolyongtak szerteszét,
És fergetegről, tört hajóról
Jajongtak bús regét.

Már hittem: ennek vége sem lesz,
Örökké tart a vész,
S számomra nincs más, csak vihar-zaj,
Csak éj és szenvedés.

Ó tenger, tenger, lázas tenger,
Dühöd hogy elpihent!
Tükörré váltál s a kacér ég
Arcát fürkészi bent.

Sajkát lebegtet mély vizednek
Sötét hullámzata,
S fodros habod libegve táncol,
Mint lánykák víg hada.

A tenger csöndes. Halk morajjal
Suttogja el neved,
S ringatja, mint egy szép szivárványt,
Mosolygó képedet.

(1881.)