- 2 -

 vissza

- 1 -

Csokonai Vitéz Mihály

Az alvó Lilla felett

Nyúgodj csendességgel
Itten, szép nimfa!
Ládd, mely büszkeséggel
Véd e boldog fa;

Vágyva árnyékozza
Téjszín kebledet,
Mely duplán boltozza
Márvány szívedet.

Két szemed héjjában
Éltem s holtom áll.
Csendes árnyékában
Álom s Ámor hál;

Mindkettő szemedre
Rózsaláncot fűz;
Nyugodj csak kedvedre.
Nyugodj, drága szűz!

Szép virágszálocska
Mind terűlj alá!
Híves árnyékocska,
Szállj lebegve rá!

Édesítsd nyugalmát,
Tiszta csergeteg!
Jőjjetek: jutalmát
Vénus adja meg.

Kis Zefir mellyére
Csendesen borúlj,
Félfedett csecsére
Gyenge szárnnyal fújj;

Sőt ha tudsz, lelkébe
Bújj egészen bé
S tudd meg, hogy fektébe
Rólam álmod-é?

Nem! - Magam vizsgálom,
Mit gondol most ott,
Vonj szemére, álom!
Dupla kárpitot,

Játszodtasd altába
Kedves képekkel,
Vidd Idáliába,
Hogy ne keljen fel. -

Mennyi ösvényemben
A tövisk s haraszt!
Majd ropog mentemben:
Ámor! szedd fel azt...

Ah, mely édes ízzel
Alszik kincsem itt! -
Pinty, pacsirta, csízzel...
Majd felserken... Csitt!

Csokonai Vitéz Mihály

A pillantó szemek

Csokonai Vitéz Mihály

A szerencse változó

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
Bár feléd fordúljon tarka golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
S páva módra fénylő szárnyára emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
Nála hízelkedjen a bőségnek sz*rva:
Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,
Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,
Forrót alád éppen azalatt csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled;
Azért repűl veled az ég tetejére,
Hogy mélyebben vessen a pokol mélyére.
Ne higyj hát, barátom, ne higyj mondom, neki,
Mert halálra csalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőle,
Bátor szívvel vonjad fére magad tőle.
Ő asszony s szerencse: minden pontba fordúl,
Nem sok, akár vígan legyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
Meg ne rezzenj tőle: ő asszony szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
Az ártatlanságnak béfed szent palástja.
Ez az a conductor, amelyre mennyköve
Mindig haszontalan ropogással löve.
Ez ama Gibraltar, s ama citadelle,
Melyre minden bombit hasztalan lövelle.

Csokonai Vitéz Mihály

A méhekhez

Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
Mit futtok sok veszéllyel?
A friss forrásokra,
Az új virágokra
Repkedvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És időjártával
Gyűjthettek egy kis mézet?
Szálljatok Lillára,
Az ő szép szájára
Vénus sokat tetézett.

Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan sok s édes méz
Sehol, mint a tiétek.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan boldog méhész
Sehol, mint a tiétek.

Csokonai Vitéz Mihály

A kétszínűség

Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Sodoma
A legjobb gyümölcsök szép paradicsoma:
Pedig ha skarlátja szádba ketté válik,
Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik.
Gyakran a mennyei illatú epernek
Apró leveli közt kígyók is hevernek:
Ne higyj a hozzája csalogató partnak,
Ne véld, hogy sikamló hantjai megtartnak.

A szív igen szoros helyre vagyon zárva,
Az ábrázat sokra fordítható lárva:
Sőt még a beszéd is egy oly csalható jel,
Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel.
Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek
Egy ártalmas lelket fedező tetemek;
Sőt mit mondok? vagynak olyatén Judások,
Akiknek halálra árúl csókolások.

Oh, Jupiter! ha már a hamis arannak
Ily tiszta jelei s bizonysági vannak:
Ugyan hát a hamis szívű rossz embernek
Testén ilyen jegyek miért nem hevernek?

Különben ki milyen portékákat árúl,
Azoknak jutalma mind magára hárúl.

Csokonai Vitéz Mihály

A poéta gyönyörködése

Ugyan tehát mit érsz azzal,
S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
A fösvénység angyala
Bokros gondok között hányja,
Nincs étele s itala.

Te a királyok udvarát
Éhen és szomjan lesed,
A nagyok csalárd pitvarát
Szívszakadva keresed.

A kevélyeknek lábait
Örvendezve csókolod,
S ezzel hiánosságait
Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba,
Másoknak rabja lenni,
Csakhogy szabad légyen sorba
A több kopókkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
Ruháidra varratod,
Szolgaságos szép jeleit
Azokon fitogatod.

A gazdag paszamántokkal
Láttatol jelenteni,
Hogy több paszamántosokkal
Tartozunk becsűlleni.

Azért fellengős palotát
Rakatsz a felhők között,
Amelybe bíbort s tafotát
A más világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
Sok grádicsra emeled,
S tőled készűlt palotádat
Még magad is tiszteled. -

De légyen ez a szerencse,
Légyen tiéd, barátom!
Sorsom ettől az ég mentse,
(S menti is, amint látom.)

Egy helyhez nem kötelezem
Én gyönyörködéseimet;
S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
Mely rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
A szép napot tisztelem,
S a csendes etéziákkal
Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok,
S kevélységgel a Salamon
Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai
Lelkem felébreszthetik,
Ezt a királyok borai,
Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészet,
Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
Lelkesíti énekem!

Csokonai Vitéz Mihály

Mindég közel van a halál

De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Ily édes álmokkal ne csalogasd magad,
Mert biztos örömid közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak.
Mikor így az erős a főldön fetrenge,
Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak
A vénség nyálazó erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házába
Sorra vagynak metszve Adamás táblába.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
De rendelt idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.

Csokonai Vitéz Mihály

Egy kesergő magyar

Minden vígasság tőlem eltávozott,
Vége minden örömemnek;
Szívem reményében megcsalatkozott,
Nincsen nyugta bús fejemnek.
Víg napim! elvesztetek,
Nem múlatok véletek;
Az öröm s a víg élet
Keserű ürömmé lett.

Életemet sok ezer gond terheli,
Lelkem a búk között eped,
Bús szívem, bánatokkal lévén teli,
Már ezer ízekre reped.
Óh, keserves bánatok!
Világra ti hoztatok;
A bú nevelt engemet,
Sírba is a bú temet.

vissza

- 1 -