SZABÓ LŐRINC
Csak az öledben
Kedves, mikor rád gondolok,
nem is én gondolok reád,
nem is én gondolok reád,
mikor rádgondolok.
Kedvesem, szép gyönyörűségem,
én már sohase feledem
a percet, mikor legelőször
nekem adott a szerelem.
Már meztelen voltál, öleltél
és minden ized remegett
és én feltérdeltem az ágyra
és néztem szűzi testedet
és a két karom könyörögve
nyúlt le két válladig
és széttárt térdeim között
reszkettek csukott combjaid.
És akkor a karod megindult
felém és rémült bíborait
nyitotta tágra, óriásra
két rettegő és bús szemed.
S valami csúcs volt és tető volt
s haldokló pillanat:
szívem megdobbant: most adod, most,
most adtad nekem magadat!
És szemeid rémülve néztek,
jöjjön, mondtad és megint: ne! ne!
s nem akartad s magadra húztál
s két combod megnyílt csendesen.
Két combod megnyílt, vágyakozva
nyílt elém remegő öled.
És befogadta, behatoltam
a sötét, puha és meleg
húsba, az eleven gyönyörbe
mely körül fogott édesen
és egymásra talált az ajkunk
és ringatott a szerelem.
Szabó Lőrinc
Titkos fájdalom
Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.
Szabó Lőrinc
Nem nyúlok hozzád, csak nézem,
hogy alszol
Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség...
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol...
Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
- Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten... Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s húsod
isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kíván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kívánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen...
Igazad van... Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Szabó Lőrinc
Képzelt képzeleteddel
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magában, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.
Szabó Lőrinc
Szeretlek
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Szabó Lőrinc
Először a szem csókol...
"Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -
vagy mit tudom én!... Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -
óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén."
|